Az 1996-os természetvédelmi törvény meghatározza a táj fogalmát: “A táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú része, a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.” Hétköznapi nyelvezettel talán úgy lehet ezt megfogalmazni, hogy a táj az életünk kerete.

Magyarország az ENSZ Biodiverzitás Védelmi Egyezmény és a Klíma Keretegyezmény a kereteiben az alábbi vállalásokat tette:

Ezek a vállalások azt mutatják, hogy a döntéshozóink tisztában vannak az ökológiai és klíma probléma mértékével, és egyelőre fel sem merült, hogy kilépjünk sem az ENSZ klíma keretegyezményéből sem a biológiai sokféleséggel foglalkozó egyezményből. A fenti vállalásoknak jelentős hatása kell legyen a jelenlegi tájhasználatra, elsősorban azáltal, hogy a jelenlegi kultúrtájat természetességét jelentős mértékben növelnünk kell.

Ennek ellenére országszerte teljes erőből folyik a zöldterületek beépítése! A korábbi kormány meghirdette a 100 új gyár programját, amire később a nemzetgazdasági miniszter még rá is licitált és már 150 új gyárat vizionál a kormány.

A 2026-os rendkívüli aszály és hőség talán az utolsó figyelmeztetés arra, hogy más irányt kell követnünk. Ezért kezdeményezzünk az Élő Táj 2040 jövőképet, aminek célja, hogy mind magunknak mind a többi fajnak élhető táájat biztossítsunk.

Legalább a fővárosi agglomeráció területén, a Balaton környékén, valamint a mezőgazdasági művelésre szánt, illetve természetvédelmi védettséget élvező területekre nézve azonnal építési moratóriumot kell elrendelni. Az érvényes építési szabályzattól/szabályozási tervtől eltérő beruházás engedélyeztetésére csak az adott település teljes szabályozási tervének módosítása keretében kerülhessen sor, a beruházó költségén. Új épületek és utak építésével szemben élvezzen előnyt a meglevő állomány korszerűsítése.

Radikálisan hangzik, de ennek eredményeképpen ha a jövőben bárhol egy újabb négyzetmétert kívánnak leburkolni, akkor arra csak akkor lenne lehetőség, ha legalább ugyanakkora területen burkolat bontás történik a beruházó költségére. 

Erre az első olvasatra talán radikálisan hangzó lépésre azért van szükség, mert észre kell vennünk azt, hogy tévedtünk amikor a fenntarthatóságot egy háromlábú széknek gondoltuk, ahol a lábak – a gazdaság, a társadalom és a bioszféra – azonos fontosságúak. Az ENSZ fenntarthatósági céljainál is már azt hangsúlyozzák, hogy a fenntarthatóságot úgy kell elképzelni mint egy 3 emeletes, esküvői tortát: mindennek az alapja az egészséges bioszféra, amin kialakulhat egy egészséges társadalom, és csak erre lehet egy versenyképes gazdaságot építeni. Vagyis tulajdonképpen a bioszféra a szék amire a társadalom ülhet és gazdasági tevékenységet folytathat.

Mi lehetne az első lépés a bölcs tájhasználat irányába? Ki kell dolgozni egy 2040-ig szóló tájhasználati jövőképet aminek a keretében figyelembe vesszük az egyes igényeket. Az Alaptörvény P cikkéből eredeztethető jövő generációk iránt vállalt felelősségünk arra, hogy egészséges környezetet hagyjunk magunk mögött. Minderre lehetőséget nyújt az Európai Tanács Táj Egyezménye, amit hazánk is kihirdetett a 2007. évi CXI. törvénnyel. A jövőkép kidolgozására példát mutathat nekünk Svájc tájhasználati koncepciója, amit először 1997-ben fogadtak el, majd 2020-ban frissítettek.